Költözünk tova, mert bár klassz hely volt itt a nemzetközi tengeren, de sajnos nagyon kevés lehetőség van a blog.com motorban. kevés beállítással, szabadságfokkal.
Új címünk (minő véletlen):
Jah. Legyünk nagyon kreatívak alapon, lesz a SorozatNapló is, mert sorozatból is van bőven, és keverve a filmes stuffokkal cirkuszi kavalkád lenne a vége. Így is az lesz.
Tehát 2010 csekkolt, követett, ledarált sorozatai a Review-n:
JANUÁR
The Good Wife S01
Misfits S01
Rules of Engagement S01
Community S01
In Treatment S01
Indítom a Review filmes naplóját, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy egészen biztosan nem fogok tudni minden látott filmről kimerítő ajánlót írni. Ellenben így, néhány rövid mondatban mégis megtudom osztani az élményeket. Hurrá.
JANUÁR
The Time Traveler’s Wife (2009) – 10/7
The Bad Lieutenant – Port of Call New Orleans (2009) – 10/8
The Proposal (2009) – 10/8
This Is It! (2009) – 10/8
The Invention of Lying (2009) 10/8
Invictus (2009) – ez lehetett volna Eastwood legjobbja. De nem lett. A film feléig megint az volt az érzésem, hogy az Öreg hatalmas történetmesélő – csak sajnos hirtelen elmegy a szufla, és kicsit szétesik a film. Míg Freeman hatalmasat alakít újfent, addig Matt Damon csak keresi a helyét és ez bizony látszik. Mindezek ellenére azért nagyon nagy élmény amit kapunk. 10/8
Universal Soldier: Regeneration (2009) - egyszerűen nevetséges. két öregedő verekedő adta a nevét egy low-budget költségvetésű, ukrán Európa Expressz szintű katasztrófához. kb akkora jelenléttel, mint amekkora Segalnak volt a Tűzparancsban. 10/3.
The Incredibles [Hihetetlen Család] (2004) – jópofa Pixar-mozi, tele elszórva poénokkal, minimális limonádéval. Azért nem ez lesz az etalon, de nyugodt szívvel ajánlható. 10/7.
A mozi mindig is egy varázslatos élménybarlang volt a számomra. Az ember beül a sötét terembe, és izgalommal teli kíváncsisággal várja, hogy egy másik ismeretlen, csodálatos világba léphessen be. A probléma az, hogy ez a csoda már egyre kevésbé van jelen. Hozzászoktunk az élményekhez, egyre ritkábban kapjuk meg azt a kincset, amire szívünk mélyén vágyunk. Aztán hopp, hosszú idő után váratlanul ismét megnyílnak a kapuk, és beléphetünk oda és ahova, amiért ezt az egészet kitalálták. James Cameron filmje.
Számomra mindig talány volt az, hogy mitől működik a varázslat. Mitől és mikor van az, hogy az ember nem gondolkodik, nem elemez, nem gyötri magát azon, hogy most megkapta e várt ajándékát, vagy csak kiszúrták a szemét valamivel. Nem feltétlenül jó dolog egy olyan alkotásról írni, amely után szinte minden kis és nagy filmkritikus alapvetően pozitív módon nyilatkozik. Hiszen mit tudna az ember újdonságot mondani. Hát még akkor, ha a vélemények már majdhogynem ömlengve mutatkoznak. Cameron megcsinálta, Cameron a zseni, Camron filmtörténeti mérföldkőhöz érkezett. Szóval kis karácsony, nagy karácsony, ki sült e már a kalácsom… Tíz éve kezdte el megírni a receptjét, gyúrta, dagasztotta, majd frissen, ropogósan tálalta azt az aranyszínű bucit, ami után még a leggaládabb gourmand kritikusok is megnyalják, mind a tíz ujjukat. James Cameron, a filmchef ismét alkotott. Tagadhatatlanul Alkotott.
A történet röviden arról szól, hogy 2150 környékén az emberiség rátalál a Pandora nevű bolygón egy speciális ásványra, amely hatalmas pénzt és potenciált jelenthet az azt kitermelő vállalatnak. A szokásos bökkenő ismét ott van, hogy ahhoz, hogy ezt megszerezzék, a bolygó őslakosságát, a N’avikat, a lehető legegyszerűbben likvidálniuk kell: vagy diplomáciai, vagy háborús úton. Folytassam? Egy tudós csoport, a N’avik közel négy méter magas, kék színű testét még sikeresen tudja a génállományuk után rekonstruálni, sőt, egy bioelektronikai fejlesztés által a test irányítását is megoldják úgy, hogy az irányító személy egy gépben fekve az agyhullámain keresztül lényegében belekerül az ő képmására létrehozott N’avi testbe. Ezek az úgynevezett avatarok. Nem kell ecsetelnem, hogy alapvetően pozitív próbálkozásuk ellenére, a néppel való megegyezés nem sok sikerre vezet. Így felkérik az egyik, frissen elhunyt tudósuk ikertestvérét, Jake Sullyt (Sam Worthington) a járni képtelen veteránt, hogy utolsó mentsvárként a háborús lépés előtt, lépjen be avatárja testébe és próbáljon a N’avik bizalmába férkőzni. Többet kár is erről mondani. Innentől kezdődik a mese, amely pont annyira egyszerű és idealizált amennyire egy ilyennek lennie kell. Ha mindenképpen negatív dolgot akar az ember említeni az Avatarról, akkor a történet és mondani való egyszerűségét lehetne falhoz állítani - de minek akkor, amikor ez nem hogy nem zavaró, hanem még bájt is kölcsönöz az egész filmnek. És a lényeg most következik, mindennek a reprezentálása.
Itt jön az a döbbenet, amit senki nem akart Cameronéknak elhinni. Az ember immáron tényleg beléphet Pandora magával ragadó földjére – egy olyan univerzumba, ami nemhogy nem várt, de egy egészen új, agyeldobó élményt nyújt. Az évekig fejlesztett 3D-s technika olyan elképesztő valóságot teremt immár, egy olyan színekben gazdag, már már paradicsomi környezetbe nyer betekintést, amitől az embernek végre a lélegzete is elakad. Kihasználják az új világ fantasztikumát, de nagyon, a csodálatos, de egyben furcsa növények és élőlények sokszínűségét. Foszforeszkáló virágok flórája és faunája, a levegőben fehéren lebegő minimedúza szerű lények, a hatlábú lovak csak egy egy példái a valóban részletgazdag háttérnek, ami fogadja a nézőket. A 3D-s technika mai állása lehetővé teszi számunkra a zuhanás, a repülés, a harctér közepén való izgalmak vadonatúj megélését. Ez az élmény egy IMAX méretű moziban pedig egyenesen döbbenetes.
Ugyanakkor az egyik legnagyobb elvárást is tökéletesen teljesítették, ez pedig a N’avik megformálását jelentette. Ezek az emberszerű, de az embernél jóval nagyobb termetű kék bőrű lények, hatalmas sárga szemeikkel, az előzetesekben mindennek tűntek csak szimpatikusnak nem. Mégis az arcmimika tökéletes lemodellezésével (ami még egy plusz technikai újítás volt), és a szemek kifejezőerejének megtartásával, egy messzemenőkig szerethető fajt alkottak. Ez a szimpátia pedig a karakterek teljes elfogadását jelenti. Így már nem zavaróak ezek a digitális, animációs megoldások, így már nem tűnnek művinek az alkotott karakterek: hiszen az ember lényegében nem is foglalkozik ezzel a kérdéssel, annyira életszerűek.
A színészek kiválasztása is jó munkát takar. A szinte pályája kezdetén járó főszereplő Sam Worthingtont eddig leginkább a Terminátor Salvationból ismerhetjük, de ugyanolyan kifogástalan játékot nyújt (immár az avatarján keresztül is), mint a hasonlóan „ismeretlen” Zoe Saldana (Star Trek 2009). A mellékszerepekben feltűnő nagyobb nevek, mint Siguorney Weaver (Alien-filmek, Szellemírtók) aki a tudóscsoport vezetőjét, Giovanni Ribisi (Brókerarcok, Public Enemies) aki a vállalat lelketlen vezetőjét, Michelle Rodriguez (Halálos Iramban, Resident Evil) aki közkatonát, vagy Stephen Lang (Public Enemies) aki pedig az erőszakszomjas katonaparancsnokot játsza, mind mind egyformán hitelesen adják saját karakterük, néha már ironizált lényegét. Míg az teljesen lényegtelen, hogy emberi vagy avatar testükben vannak jelen, addig az kijelenthető, hogy nélkülük egyértelműen kevesebb lenne a film. És ez bizony jó.
James Cameron (Aliens, Abyss – A Mélység Titka, Terminator 2, Titanic) amellett, hogy a film írója, rendezője, a film univerzumának ötletadója és tervezője, a mozi minden más részletére is hangsúlyozottan odafigyelt. A filmzenét az a James Horner készítette, akivel már az Alien-en és a Titanic-on is együtt dolgoztak. A technológiai háttér pedig már most filmtörténeti mérföldkőnek számít. Nem mellesleg nagyon érdekesek a sokaknak feltűnő lopkovicsok. Cameron majd egy tucat klasszikust idéz fel egyáltalán nem zavaró, vagy tolakodó módon. Látunk stílusmintákat a Farkasokkal Táncolóból, a Pocahontasból, a Mátrixból és még sorolhatnánk. A megdöbbentő, hogy mégsem tűnik lenyúlásnak. Cameron koherens egésszé tudta gyúrni az alapanyagait, hogy egy teljesen új önálló egységet kapjon.
Lehetne ezt még űzni-fűzni, de felesleges. Az a szerencsés, aki anno először láthatta a Star Wars-t, a Jurassic Parkot, vagy a Gyűrük Urát, az pontosan tudja, milyen a filmvászon igéző, hívó szava. Mikor elindul a vetítőgép és az embernek az álla a padlót veri, és azt kívánja, hogy ne legyen vége, csak még öt percet had maradhasson. Az tudja. Aki meg még nem, annak itt van a ritka alkalom. Sokáig nem lesz ilyen csoda. Tíz ilyen csillaggal. 
∑: **********
Módosítás: tapasztalat alapján jelezném, hogy az igazi élmény eléréséhez, a filmet IMAX3D-ben ajánlott megtekinteni. Oda lett kitalálva, megálmodva, ott teljes az összhang. Az értékelés is ez alapján történt. A Real3D és Dolby3D megoldások sajnos nem az igaziak.
A Funny People-ről annyit tudtam, hogy az új Apatow-film, Adam Sandlerrel és Seth Rogennel. Ebből mire következtet az ember? Nyílván nem arra, hogy egy komoly, helyenként elgondolkodtató drámát kap némi poénnal. Pedig de.
Judd Apatow biztonsági játékos. Nem kockáztatott eddig, használta a már bevállt színészeit, karaktereit, a külön erre a célra megkreált világában. Csak az elmúlt öt évben olyan vígjátékok sorát produkálta, ami már lassan külön apatow-i műfajt is teremtettek. Kezdve a 40 éves szűzzel, a Knocked Uppal, a Superbaddel, folytatva a Forgetting Sarah Marshallal, a Drillbit Taylorral, a Step Brothersszel, a Pineapple Expresszel, és ez évben a Year One-nal. Ezek nyílván nem lettek mind hibátlan művek, naná, mintahogy a Funny People sem az, de jelzik, hogy a rendezőnek határozott stílusa van, és ezt szereti is használni. A kérdés csak az lehetett, hogy kockáztatva, kíván e tovább lépni, vagy marad e biztonsági játékosként a bevállt vonalán. Jelentem bevállalta, és nem cseszte el. Apatow meghökkentően tudott továbblépni árnyékán és egy olyan sírós-nevetős két és fél órát (!) tett le az asztalra, ami igencsak távol áll az eddigi munkáitól.
Nagy ritkán vannak olyan pillanatok, amikor elkezdek nézni egy filmet és elégedettséget érzek. Stílus és színészfüggetlen dolog ez, valahogy az összhatás okozhatja ezt. Érzem, hogy helyén vannak a dolgok, és itt nem arról van szó, hogy unalomig ismert jeleneteket látok, hanem éppen ellenkezőleg – új megközelítésben, váratlan szituációkban kapunk már ismert karaktereket, de mégis úgy érezzük, hogy ez így jó. A Funny People abból a világból mutat valamit, amit a szereplői is alkotnak a való életben. Adam Sandler egy a sikerei csúcsán lévő befutott színész, stand-up komedista sztár, aki tökéletesen megelégedettséggel éli világát, míg egy igen ritka leukémiát nem állapítanak meg nála. Remény nem sok van, kísérleti kezelések sora, és néhány raklap gyógyszeren kívül. A vászon túloldalán Seth Rogen próbálgatja kezdő stand-uposként szárnyait, de hát több a lelkesedés, mint a siker alapon, ezt is csak félállásban teheti. Bíztatást, két hasonszőrű lakótársától kapva (illetve nem kapva) próbálja elhitetni magával, hogy talán nem ez élete legnagyobb hibája. Aztán ez a két ember találkozik, és Sandlar felkérésére Rogen elkezd besegíteni, a betegsége miatt depresszióba süllyedő példakép mindennapjaiba. Nem lesz ez első látásra barátság, igazi buddy movieként szépen lassan kezdenek csak el összecsiszolódni.
Óriási bukta lehetőség volt az, hogy a drámai részeket kiemelve ne kapjunk valami hatalmas limonádés nyáltengert a nyakunkba, mindezt jól elcseszett poénokkal tarkítva. Szerencsére a poénok megmaradtak, ráadásuk az intelligensebb fajtákból; nem mentünk át se fingós-böfögősbe, sem pedig tini-gegesbe. Betekintünk kicsit a kinti(?) stand-up világba, annak funny és kevésbé vicces oldalába is. Nekem személy szerint nagyon tetszettek azok a szkeccsek, amiket a színpadon adtak elő, mint stand-up jelenetek.
A fekete leves sajnos azért itt is jelen van. Az a bizonyos kezdeti elégedettségem valahol a film 2/3-ánál kezdett megrogyni. A drámai vonalat nem kellett volna ennyire elaprózni: nem véletlen a hiba, a film közel 150 perce itt egyértelműen soknal bizonyúl. A kevesebb, persze több, tudjuk. Ettől függetlenűl azért nem kell rosszra gondolni. Nem történt így sem katasztrófa, nem nézegettem az órámat egyáltalán. Számtalan cameo beugrás, vicces utalás a sztárvilág „nehéz” életére, Rogen konzekvensen buta feje, Sandlar előtűnő ráncai és nem utolsó sorban megcsillanó színészi játéka biztosítják azért a klassz perceket, a néhol le-leülő sztoriban.
Szóval hibái ellenére ügyesen össze lett ez pakolva. Meglepő lett és mulatságos egyben, egy új apatow-i köntösben. Hetes a 10-ből.
∑: **********
Ez igen. Fanatizmus. Munka. Elképesztő végeredmény. Egy tehetséges “rajongó” meglepte a világot 50 filmből álló trailermixével. Legendary.
Ez történik, ha okosan készítik el a tudományos-fantaszikus mozgóképet. Nem akartak szemérmetlenül másolni, lopkodni, még egy bőrt lenyúzni, nem akartak túlfilozofálni, túldrámázni. Fejet hajtva a klasszikus, nagy elődök előtt, néhol még meg is idézték azok szellemét. Leültek, kitalálták, megcsinálták. Mi meg pislogunk, hogy ilyet is lehet, mindenféle sokszázmilliós reklámkampány nélkül. És kérem lehet, mert a Pandorum egy kiváló, szórakoztató, mégis darkos sci-fi.
Meglehetősen idegesítő lehet félhomályban egy űrhajón magunkhoz térni, mindezt úgy, hogy gyenge emlékezetkieséssel is küzdünk. Nagyjából nem tudjuk, hogy is kerültünk oda. Az emlékek csigalassúsággal térnek csak vissza, ruhát találunk, azonban élő embereket nem igen. A hajó sem működik túl jól, hálni jár belé a lélek, áram van is meg nincs is, de minek. Szóval Bower tizedes (Ben Foster) nem ugrál örömében, egy szerencséje van, rátalál a hasonlóan álmából magához térő felettesére. Payton hadnagy (Dennis Quaid) látván, hogy igazából elég nagy a baj, hasonlóképpen nem örül. Innentől kezdve minden csak rosszabb lesz, míg megtalálják a helyes utat a túléléshez, a gigantikus űrcírkáló felfedezése közben. Már amennyiben megtalálják.
Ellenben míg nekik egyre csökken a túlélési esélyük, mi nézők végre kapunk egy kis szappanopera nélküli izgalmas másfél órát, ami valljuk be, a mostani sci-fi felhozatal esetében nem rossz pont. Fontos leszögezni, a Pandorum nem a Start Trekes csilli-villi vonalat, sokkal inkább a Halálhajó feelingjét hozza, csak lényegesen kevesebb depresszióval, viszont jóval több akcióval. Dennis Quaid és Ben Foster teljesen hitelesen hozták a karaktereket, Quaid kimondottan jól tartja magát (olyan Harrison Fordosan), illett a szerepbe. A film hangulata mondjuk nem éppen egy barbieálom, komoly sötét tónusokkal operálnak, viszont nem idegesítően komor, vagy túl depresszív. Tény, hangsúlyozza a filmbéli problémákat. A befejezés pedig -és ezzel nem árulok el titkot-, ordít a folytatásért.
Egy szó, mint száz, klassz sci-fi horrort kaptunk évvégére, direkt nem is akarok többet kifecsegni róla. Amennyiben egy kis űrhajós, túlélős borzongásra vágyunk, tessék megnézni! 8 csillaghajó a tízből!
∑: **********
Tű a szénakazalban. Sajnos az utóbbi időkben horror fronton ez az első érzés ami felkavar, nem pedig az adrenalin. Miss Megan Fox pedig nemhogy nem javít, hanem egyenesen sikítófrászt okoz eme filmélménnyel (sicc!), sajnos megint csak adrenalin nélkül. Ezen még zabálnivalóan formás popsija sem segít.
Ahogy hispán barátainknak tálalt poszteren is látható, eme szösszenet egyenesen a Juno kreátorainak kezei közül került szabadlábra, de minek. Addig rendben van, hogy nem akarták magukat komolyan venni, meg hogy félig röhögős, félig beszarós dologról van szó. A probléma pont az, hogy beszarás mennyire nem tudunk még röhögni sem ezen az egészen.
A történet (?!) alapján kapunk egy isten háta mögötti tutigimi két emberlányát, csúnyácskát és gonoszkát. Drága Megan Foxunk, azaz Jennifer, a dögös, de nagypofájú nimfa, míg csodálója és követője, a kissé visszafogott Needy (Amanda Seyfried), testi lelki jóbarátnők. Szóval gyorsan el is mennek a porfészek egyetlen kocsmájában fellépő, messziről jött sikervárományos fiúbanda fellépésére. Jenniferünk rögtön be is dobja magát a banda énekesénél, aki éppen szűz vidéki lányokra utazva (naná), veszi a lapot. Majd miután koncert közben földig ég a kocsma, megadja magát a csábításnak és a banda furgonjában távozik. Innentől kezdve minden kusza, buta és fárasztó.
Ugyanis fura visszatérte, még barátnője számára is meglehetősen zavaró. A szépség ugyanis egyre véresebb, (khm.) megmagyarázhatatlan gyilkosságok sorát vonzza maga után. Most áruljam el az egyetlen poént is? A mazochisták miatt nem, azok nézzék meg.
Most még felhozhatnám a zenét, de az is csak a szokásos tinirock feelinget hozza, semmi extra. Még az alábbi poszter is csak azt bizonygatja, nyami-nyami ezt is a True Bloodtól csórtuk.
Hujjé. (ásít). Egy itzi-pitzit pedig már kezdtem bízni, hogy elkapnak egy legalább közepesnél jobb, fogyaszthatóbb, röhögős-megölős újévezredi Screamet (Sikoly), de nem. Csúnyán és idegesítően padló a végeredmény. A legnagyobb keservem, hogy botrányosan értelmetlen és felesleges. Még egy erősebb mészárlás, egy kivillanó mellecske, hatásvadász ránk ijesztés, annyi sincs benne. Pedig az már az alja. Kedves Mindenki, akkor meg minek.
Csillag erre pazarlás, de hát akkor is jó ez a nő. 3, csillagom, 3.
∑: **********
MOMO, Micheal Ende zseniális regénye jut eszembe, ami gyermek koromban a szürke emberekről és egy kedves kislányról szólt. Nem tudom miért, de szerettem. Aztán manager lettem, és szerencsésnek mondhatom magam, amiért újra a kezembe került és egy egészen más világot fedezhettem fel benne. Na, ehhez hasonlót éltem meg a sorozat láttán. Ki ne látta volna, a hírhedt Drakula Gróf összes lehetséges filmjét, míg sajnos lassan kifogytak a B, illetve Z kategóriás filmek is. Aztán jött a True Blood és egy új dimenziót nyitott meg.
A konkrét sztorit nem boncolnám darabokra, elég annyi, hogy a vámpírok egyszer csak felfedik magukat és be akarnak illeszkedni a társadalmunkba. Persze, ezt a főhős Bill-en kívül senki sem hiszi el az egyik oldalon sem! És ezzel meg is nyílik egy igen kusza, sablonos, a “vámpírok megkajálnak minden embert” sztorival szemben, egy igazán izgalmas új világ, ahol egy vámpárnak is van félnivalója, ahol a normális élet mellett, ott van a természetfeletti, de egy olyan valóságos környezetbe ültetve, ami révén szinte 2-3 epizód alatt magába szív a történet!
Az HBO jól belehúzott, ez kasszasiker a jó öreg USA -ban!
Csak nyugodtan… mivel mindenki számára elérhető a teljes első két évad, így nem kell aggódni, hogy heteket kell várni a folytatásra. És garantálom, hogy az összes „hajlamos” rá is fog kattanni. Nem is az egyéni karakterek, amint Sooki /engem személy szerint idegesített/ és Bill szerelme kibontakozik /bár nem rossz egy mások gondolatát halló barátnő főleg, ha a „V” függő humanoidok legjobb esti szórakozása a vámpírvér csapolás. Lássuk be, ezt nem szabályozza a PTK/, vagy Erik, a vámpír sheriff lenyűgöző humora fog rabul ejteni!
De lehetőségünk lesz elképzelni egy vámpír királynő életét /bár csak percek erejéig/ és játszhatunk a gondolattal miként élnénk és éreznénk 2000 évnyi életúttal a hátunk mögött! A szükséges szex, futás, rohanás, majd sikoltás is jó arányban van a teljes sikerhez.
A II. évad végére azt hiszem túl sok kávét ittak az írok, mert egy csöppet elvadultak és túlzottan is elengedték a fantáziájukat, de még épp időben kaptak két óriási taslit, amitől visszahozták a storyt az emberileg emészthető magasságba!
Egy szó, mint száz JÓ SZORAKOZÁST és öveket bekapcsolni, mert indulhat a 7 csillagos móka!
∑: **********
A forrásom jelentette, hogy MEGVAN!!! Megvan a pilot rész, és rögtön egy dupla! Nem vagyok egy remegős típus, de az a 3 mp amíg felpörgött a lejátszó, millió egy lehetséges probléma futott végig bennem. ELINDULT!
1 óra 26 perc elteltével vegyes érzelmek fogtak el. Olyan, mintha egy részeges estén belefutsz a gyerekkori szerelmedbe és simán ágyba viszed! Na, ez nem az esti hanem a reggeli érzés volt! Megvolt, de… ez most jó és imádom, mint régen, vagy nem is tudom! Hiszen erre vágytam hosszú hónapokon keresztül!
Nem elemzem, élvezem általában a kedvenc sci-fi sorozataimat, de most meg kell állnom egy pár karakter erejéig. Vegyünk egy két ismerős arcot Danielst, vagy O’Neillt, ezzel rögtön otthonosabban éreztem magamat. Rögtön jött a csitt – csatt – bimm – bumm és már is egy több százezer éves űrhajón találtam magam, ami sok milliárd fényévre csámborgott a jól megszokott szomszédos galaxisból!
Persze ehhez megfejtettük az utolsó 9. ékzár rejtélyét! Eddig hamar el is érkeztünk, de ezután minden megváltozott: eltűntek a jól megszokott “minden elromlik, de valamelyik szuper zseni rögtön megjavítja részek”, közben pedig a szuper katona azonnal a helyére pattint minden alient! Viszont van egy lassan széteső űrhajónk, egy halom ellentétes karakterünk. Mi tagadás rögtön kedvencem lett a nem kicsit őrült Rush, és minden tini geek álmát beteljesítő Eli!
Egy szó mint száz megváltozott, de azt hiszem SZERETEM! 9 csillagocskát neki!
∑: **********
